Hírlevél feliratkozás

Minden mezőt tölts ki:

Keresztnév:
Kérjük, ezt a mezőt is töltsd ki!
E-mail:
Kérjük, ezt a mezőt is töltsd ki!

Ha nem teszel pipát a négyzetbe, nem tudunk tovább menni.
Ha nem teszel pipát a négyzetbe, nem tudunk tovább menni.
  • Termékek
  • Boltok
  • Fiók
  • Hírlevél
  • Kosár
    Kosár
  • Info

Sárközy András emlékére

Sárközy András

Sárközy András, a Mountex alapítója és szellemi alkotója 2020. április 18-án végleg eltávozott közülünk.

András kiváló hegymászó, üzletember és jóbarát volt.
Igazán otthon a természetben érezte magát. Számára mindent a közösség jelentett, tele volt életkedvvel, humorral és ki nem fogyó új ötletekkel, ami mindig a barátokat, mászótársakat szolgálta.

Az oldal új emlékezésekkel folyamatosan frissül.

Sárközy András

Sárközy András, a Mountex alapítója és szellemi alkotója 2020. április 18-án végleg eltávozott közülünk.

András kiváló hegymászó, üzletember és jóbarát volt.
Igazán otthon a természetben érezte magát. Számára mindent a közösség jelentett, tele volt életkedvvel, humorral és ki nem fogyó új ötletekkel, ami mindig a barátokat, mászótársakat szolgálta.

Az oldal új emlékezésekkel folyamatosan frissül.


Sárközy Mihály | 2020. április 21.

Mountex

Elsőszülött fiaként szinte egész életemet végigkísérte a Mountex és a természet. Kisgyerekként elég volt törökbálinti parasztházunk utolsó szobájába lépnem, ahol édesanyám polárpulcsikat, sapkákat és ziazsákokat készített csehszlovákiából importált anyagból. Számomra az egész egy nagy játszótér volt, még ma is emlékszem azokra a színekre és illatokra, amik elárasztották első varrodánkat. A mai napig hordom apám egyik pulóverét, ami még egy Patagonia Snap-T mintájára készült.
Volt, hogy napokra eltűnt és a kombi négyütemű Wartburgunkból visszaérkezésekor folyt ki a csehszlovák kötélgyűrű, gázpalack és egyéb alapvető sziklamászó- és túrakellék. Soha nem felejtem el, mert annyiszor hallottam a tőle a történetet, amikor egyszer akkori társával, Hauptmann Istvánnal egy beszerző útról hazafelé éjszaka az árokba hajtottak és csak egy hajszálon múlt, hogy nem találkoztak szembe egy traktorral.

Ebben az időben még a Lónyai utcai 10 négyzetméteres pincehelyiségben értékesítette heti két délutánon a beszerzett motyókat.

Első „bolt” élményem az Üllői út 7., ahol rengeteg időt töltöttem testvéremmel Borisszal. Ez volt az a hely, amit mi inkább játszótérnek használtunk és nagyon boldogok voltunk, hogy annyi felnőtt van ott, aki csak a mi szórakozásunkért tölti ott mindennapjait. Ekkor már a boltban megjelentek a Lasportiva túrabakancsok és a saját gyártású ruházat mellett nagyobb, nemzetközi gyártók termékei is.
Majd nyitott a Margit körút 61-63, ahol kazettás magnóról szólt a Manu Chao és a Jazz meg az.
Emlékszem egyszer az Astoriánál sétáltunk apámmal és arról kérdezett, hogy szerintem érdemes-e még egy boltot nyitni, mert régóta ezen töri a fejét. Utólag belegondolva, 13 éves voltam és fogalmam sem volt mit válaszoljak. Ez volt a Váci út, 2000-ben.
Ezután nyílt a Ferenc körút, a Bartók Béla út. Budaörsöt, Miskolcot, az Andrássy, a Bécsi utat és Soroksárt már együtt építettük.

Az üzleti életben kemény kezű, de korrekt volt. Mindig a legrosszabbra készült és fejben legalább két lépéssel járt a dolgok előtt. Soha nem a pénz motiválta, hanem a kihívás. Számára az organikus növekedés és a munka és hobbi közti egyensúly volt az elsődleges szempont. Mindenki ismerte az “outdoor” szakmában.
14 évet dolgoztunk együtt. Azt hiszem nem kívánhatnék nála jobb tanítót.

Természet szeretet

Apám egész életét a természetben töltötte. Számára az jelentett mindent, amikor kint lehetett a szabadban. 20-as évei a sziklamászás körül forogtak, ebben az időben kapta barátaitól a Sárki becenevet. Akkori mászó barátai és kollégái mai napig így szólítják. Sziklamászó eredményeiről Rácz Zsolt ír bővebben.
Imádott az erdőben barangolni, a szabadban aludni, gombászni, biciklizni, kajakozni és kenuzni.
Régen sokat jártunk vízitúrázni. Végig jártuk szinte az összes magyar és pár európai folyót, és közben tömtük magunkba reggelire a lekváros puliszkát és a pilótakekszet. Annyit aludtam gyerekként vele a szabadban, hogy sátorban mindenhol otthon érzem magam.
Amikor futni kezdett, a terepfutás fogalma még nem volt ismert. Mindig erdőben futott, soha nem használt hozzá műszereket és szerintem nem is igazán értette, hogy miért kell ekkora felhajtást csinálni ebből az egészből.
Negyvenes éveiben kezdett bele a legyező horgászatba. Azt hiszem Yvon Chouinard, a Patagonia alapítója inspirálta és még betegen is sokat járt a Garamra „domojkózni”.

Számomra hihetetlen, hogy gyógyíthatatlan betegséggel küzdött azután, hogy az egész életét a szabadban töltötte. Az utolsó pillanatig kitartott, felült a bringára és tekert egyet, tele volt életkedvvel és humorral. Soha nem felejtem el.


Rácz Zsolt | 2020. április 21.

Fiatal, ambiciózus sziklamászóként a '80-as évek legelejétől egyik motorja volt annak a kis, baráti társaságnak akik felébresztették Csipkerózsika-álmából két bükki mászóiskolánkat, Dédest és Fehérkőt; majd a Tordai-hasadékban az akkor és ott még forradalmian újnak számító szabadmászó stílus egyik előfutára is ő volt.

A hazai sziklamászók közt az elsők közé tartozott, akik a szász-svájci homokkőtornyokon elölmászóként birkóztak meg a helyi VIIIa - IXa fokozatú utakkal. Az így megszerzett magabiztos mászótudás alapozta meg, hogy a Keleti-Alpok, a Dolomitok vagy Paklenica hosszú, akkor még alig kiépített, nehéz útjain feljusson, mint a Bayrischer Traum, a Moderne Zeiten vagy akár a Klin él korai, 3. szabad átmászása.

Nagyon szerette, ha a mászókalandokat a távoli tájakra jellemző, komplex utazási élményekkel is összeköthette. Magyar mászók közt elsőkként valósított meg olyan álmokat mint Yosemite nagy falainak a tetejéről körbenézni, felfedezni Patagónia vihar tépte szikláit és lehetőséget látott olyan sokrésztvevős, alapvetően mászócentrikus kalandutazások megszervezésében, mint a 90-es Sinai-túra.

Bár a '90-es évek végén már az egyre jobban beinduló "boltozásra" koncentrált, új kihívásként tekintett egy akkor még víziónak tűnő nagy, beltéri mászófal létrehozására is. Az első Vertigo nemcsak méretét, de erősen áthajló felületeit és egyedi részleteit tekintve is messze megelőzte korát (ujj- és kézrepedések, mobil boulder elemek, drytooling felület). Sajnos erről a legendás falról csak pár fotó és videó maradt az utókorra - a nagyszabású Vertigo II tervekből pedig mindössze egy makett - ugyanis 2001-ben az épületet a Roxaréna görkoris csarnokkal együtt (amit az akkor még két gézengúz fia, Miska és Borisz is gyakran látogatott) az ingatlanpiac eldózerolta. Mégis, hogy a mászók ne maradjanak fal nélkül, teret adott a Mountex-házban a Boulder Klubnak, ahol sokáig állt egy szintén egyedi, a világon akkor alig pár helyen létező stílusú boulder-tömb, a „meteorit", amit a modernebbre cserélt új modul után sokan visszasírnak.

Kezdetektől fogva jelentős anyagi támogatást nyújtott mászóversenyek, vagy kiemelkedő képességű mászók egyéni céljainak megvalósításához. Figyelemre méltó mászóeredményei ellenére ő maga mindig csak a "self-sponzored" mászók táborába tartozott, akik saját örömükre jártak a hegyekbe.


Gondolatok Dobos László vadász emlékiratából | 2020.április 25.

Sárközy András

1970-es évek Kárász
Andrej a „piperkőc” városi:

Aztán úgy adta a szerencse, amit akkor nem annak láttam! Városi gyerek jött nyaralni a falumba! Nem is máshonnan a nagyvárosból érkezett, Pösti volt a kölök. Ki volt adva ám a parancs, mondta a család: barátkozz vele! Húztam én a szám szélét, mit nekem ide az Úri nép. Sáros az én nadrágom és sáros is marad. Egy városi piperkőcért én ki nem mosom! Persze ezt csak gondoltam, kimondani nem mondtam! Kaptam is vóna én azért.
Tettem, amit kértek, hisz mit tehettem volna, ha nem azt. Aztán kiderült, hogy ez jó pajtás lesz ide nekem a nyárra. Szegény nem volt az biztos, de irigy se. Piperkőc aztán meg végképp nem. Érdeklődött ő is a vadvilág felé. Bejártam is vele nem egyszer. Vadásztunk és cserkeltünk mikor ügyes-bajos dolgunk mellett tehettük. Mit ne mondjak azért a lámpagyàri puskánk egy kicsit gyenge volt, de az élvezet, amit adott az annál nagyobb.

Viszont a terítékünk így csak egy csekély csenevész, mintsem egy tekintélyes büszkeség. Játszottunk mi itt is, meg ott is, bejártuk a határt nem egyszer, még a marhákat is kijött őrizni velem. Ott se unatkoztunk egy percet se, ha meg éppen igen akkor azt szerette, hogy a pongyola pitypang repked felette. Gyorsan véget ért így aztán a nyaralása. Itt hagyott engem tanulásra!

Aztán jött a következő látogatása. Andrej barátom egy légpuskával érkezett. Nem is akármilyennel, mert aztán ez komolyabb volt, mint a lámpagyári. Ezzel már elkaptuk a mátyásmadarat is, és több galamb meg veréb is került a tarisznyánkba. Aztán télire rám bízta a barátom a puska őrzését. Mit ne mondjak, bánni én azt egy cseppet se bántam. Bizalom, amit ezzel nekem adott egy életre megragadott. Gyerekekből tinédzserek aztán felnőttek lettünk. Barátságunkat az idő nem koptatta, csak másfele sodorta, de hírét mindig nekem elhozta. Kaptam levelet a világ minden pontjáról ahol épp járt az én barátom. Gondoltam én magamba, pár éve még én toltam fel a hátsóját a fára, hogy elérje a cseresznyét, most meg már nagyobbnál nagyobb hegyekre tolja azt fel, ez ám nekem a büszkeség. Idő, s idő után egyre kevesebbszer láttam, de hangját hála isten sokszor hallhattam, és hogy már többet nem fogom, ez számomra felfoghatatlan.

Egy újabb darabot tépett ki az élet a gyermeki szívemből. Lelkem most kietlen és kába, csak az emlék mi kitölti s éberül őrzi minden vele megélt vágyat. Köszönöm, hogy barátom voltál, most már te vagy a pongyola pitypang, így bárhova szabadon szállhatsz.

Gondolatok Dobos László vadász emlékiratából | 2020.április 25.

Sárközy András

1970-es évek Kárász
Andrej a „piperkőc” városi:

Aztán úgy adta a szerencse, amit akkor nem annak láttam! Városi gyerek jött nyaralni a falumba! Nem is máshonnan a nagyvárosból érkezett, Pösti volt a kölök. Ki volt adva ám a parancs, mondta a család: barátkozz vele! Húztam én a szám szélét, mit nekem ide az Úri nép. Sáros az én nadrágom és sáros is marad. Egy városi piperkőcért én ki nem mosom! Persze ezt csak gondoltam, kimondani nem mondtam! Kaptam is vóna én azért.
Tettem, amit kértek, hisz mit tehettem volna, ha nem azt. Aztán kiderült, hogy ez jó pajtás lesz ide nekem a nyárra. Szegény nem volt az biztos, de irigy se. Piperkőc aztán meg végképp nem. Érdeklődött ő is a vadvilág felé. Bejártam is vele nem egyszer. Vadásztunk és cserkeltünk mikor ügyes-bajos dolgunk mellett tehettük. Mit ne mondjak azért a lámpagyàri puskánk egy kicsit gyenge volt, de az élvezet, amit adott az annál nagyobb.

Viszont a terítékünk így csak egy csekély csenevész, mintsem egy tekintélyes büszkeség. Játszottunk mi itt is, meg ott is, bejártuk a határt nem egyszer, még a marhákat is kijött őrizni velem. Ott se unatkoztunk egy percet se, ha meg éppen igen akkor azt szerette, hogy a pongyola pitypang repked felette. Gyorsan véget ért így aztán a nyaralása. Itt hagyott engem tanulásra!

Aztán jött a következő látogatása. Andrej barátom egy légpuskával érkezett. Nem is akármilyennel, mert aztán ez komolyabb volt, mint a lámpagyári. Ezzel már elkaptuk a mátyásmadarat is, és több galamb meg veréb is került a tarisznyánkba. Aztán télire rám bízta a barátom a puska őrzését. Mit ne mondjak, bánni én azt egy cseppet se bántam. Bizalom, amit ezzel nekem adott egy életre megragadott. Gyerekekből tinédzserek aztán felnőttek lettünk. Barátságunkat az idő nem koptatta, csak másfele sodorta, de hírét mindig nekem elhozta. Kaptam levelet a világ minden pontjáról ahol épp járt az én barátom. Gondoltam én magamba, pár éve még én toltam fel a hátsóját a fára, hogy elérje a cseresznyét, most meg már nagyobbnál nagyobb hegyekre tolja azt fel, ez ám nekem a büszkeség. Idő, s idő után egyre kevesebbszer láttam, de hangját hála isten sokszor hallhattam, és hogy már többet nem fogom, ez számomra felfoghatatlan.

Egy újabb darabot tépett ki az élet a gyermeki szívemből. Lelkem most kietlen és kába, csak az emlék mi kitölti s éberül őrzi minden vele megélt vágyat. Köszönöm, hogy barátom voltál, most már te vagy a pongyola pitypang, így bárhova szabadon szállhatsz.


Tuboly Ádám | 2020.április 25.

Sárki

Napsütéses január volt, és kellemes meleg téli idő, én pedig egy kukázott síléccel és egy bőr Garmont telemark bakancsban, csiptetős kötéssel estem – keltem a Nagy - Hideg - hegy déli oldálán a kásás hóban. A múlt évezred végén 97 körül... A tököm tele volt... véresre törte a lábamat a bakancs, és kicsit untam a felgyaloglásokat sílift híjján. Leroskadtam a tetőn és bambultam lefelé. Egyszer csak megjelent egy fickó, a völgyből, elég jó tempót diktálva baktatott felfelé telemark cuccban. Felért mellém és szóba elegyedtünk, látta küszködésem nyomait, és ellátott pár jó tanáccsal. Sosem felejtem el a kislábujj – nagylábujj szabályt... Közel egy órát dumáltunk, a végén már mindenféléről, Hamvastól – a hegyekig mindenről... Fura volt, olyan ismerős volt a fickó a völgyből... Majd jókedvűen elviharzott a Csóványos irányába.

Sárközy András

Két nap múlva újra Hideg hegyen próbálkoztam, már a kislábujj szabályt betartva, amikor a házból Sikó Tanár úr jött felém egy nagy csomaggal a kezében. Kezembe nyomta a nagy papírdobozt, értetlenül kinyitottam...
Egy csodálatosan csillogó, zsír új, sötétkék Garmont MŰANYAG telemark cipő volt benne.
Néztem a fejemből kifelé és nem értettem...

Tanár úr visszafelé menet hátranézett és csak annyit mondott:
- Ja, a Sárki küldi. Neked.. , tudod, az ismerős fickó a völgyből...

Így kezdődött, és tartott egészen addig, míg el nem ment.

Minden jó ötlet egy színes ember mögül születik. Megmutattad. Sokat lógtam Veled, és sokat kaptam Tőled, nagyon sokat. A Te kajakodban ültem először, a Maróti–öbölben, rácsodálkozva a tengeri kajak csudájára. Csavarogtunk együtt amikor csak tudtunk, kajakoztunk a tavaszi Szardínián, ketten lecsorogtunk a Biebzan, együtt fedeztük fel a Gauja távoli folyóját Lettországban, de volt olyan év, hogy telente minden hétvégén együtt sítúráztunk Chopok – Délen... és okosra ittuk magunkat a „halott szerető utolsó leheletével” Livigno - La Skieda..., üvöltős Kispálos utazások, zene, főzések...
Az egész outdoort Tőled kaptam... be kell látnom.
Számtalan csavargásom kötődik hozzád.
Tőled kaptam a Garam legyezős napos, délutánjait. Domolykók és a Karácsony Benős naplementék, viták a szerelemről, világról, legyekről. Néha kiabáltunk egymással, majd megbékélve kinyitottunk egy üveg bort... és minden ment tovább.... eddig.

Mindig azt mondtad: - Na irány a Nőz utca -
Néztem ahogy bejössz a kertkapun az Őz utcába, mindig volt nálad egy üveg bor, és lecsesztél, hogy használhatatlan a hidam és egyszer beleesünk a patakba...

Nem úgy nyílik a kertkapu sem már.
És ígérem megcsinálom a hidat, hátha...
Vigyázz magadra odaát.
Hiányozni fogsz, nagyon jó Barátom voltál - Szevasz Sárki

Tuboly Ádám | 2020.április 25.

Sárközy András

Sárki

Napsütéses január volt, és kellemes meleg téli idő, én pedig egy kukázott síléccel és egy bőr Garmont telemark bakancsban, csiptetős kötéssel estem – keltem a Nagy - Hideg - hegy déli oldálán a kásás hóban. A múlt évezred végén 97 körül... A tököm tele volt... véresre törte a lábamat a bakancs, és kicsit untam a felgyaloglásokat sílift híjján. Leroskadtam a tetőn és bambultam lefelé. Egyszer csak megjelent egy fickó, a völgyből, elég jó tempót diktálva baktatott felfelé telemark cuccban. Felért mellém és szóba elegyedtünk, látta küszködésem nyomait, és ellátott pár jó tanáccsal. Sosem felejtem el a kislábujj – nagylábujj szabályt... Közel egy órát dumáltunk, a végén már mindenféléről, Hamvastól – a hegyekig mindenről... Fura volt, olyan ismerős volt a fickó a völgyből... Majd jókedvűen elviharzott a Csóványos irányába.

Két nap múlva újra Hideg hegyen próbálkoztam, már a kislábujj szabályt betartva, amikor a házból Sikó Tanár úr jött felém egy nagy csomaggal a kezében. Kezembe nyomta a nagy papírdobozt, értetlenül kinyitottam...
Egy csodálatosan csillogó, zsír új, sötétkék Garmont MŰANYAG telemark cipő volt benne.
Néztem a fejemből kifelé és nem értettem...

Tanár úr visszafelé menet hátranézett és csak annyit mondott:
- Ja, a Sárki küldi. Neked.. , tudod, az ismerős fickó a völgyből...

Így kezdődött, és tartott egészen addig, míg el nem ment.

Minden jó ötlet egy színes ember mögül születik. Megmutattad. Sokat lógtam Veled, és sokat kaptam Tőled, nagyon sokat. A Te kajakodban ültem először, a Maróti–öbölben, rácsodálkozva a tengeri kajak csudájára. Csavarogtunk együtt amikor csak tudtunk, kajakoztunk a tavaszi Szardínián, ketten lecsorogtunk a Biebzan, együtt fedeztük fel a Gauja távoli folyóját Lettországban, de volt olyan év, hogy telente minden hétvégén együtt sítúráztunk Chopok – Délen... és okosra ittuk magunkat a „halott szerető utolsó leheletével” Livigno - La Skieda..., üvöltős Kispálos utazások, zene, főzések...
Az egész outdoort Tőled kaptam... be kell látnom.
Számtalan csavargásom kötődik hozzád.
Tőled kaptam a Garam legyezős napos, délutánjait. Domolykók és a Karácsony Benős naplementék, viták a szerelemről, világról, legyekről. Néha kiabáltunk egymással, majd megbékélve kinyitottunk egy üveg bort... és minden ment tovább.... eddig.

Mindig azt mondtad: - Na irány a Nőz utca -
Néztem ahogy bejössz a kertkapun az Őz utcába, mindig volt nálad egy üveg bor, és lecsesztél, hogy használhatatlan a hidam és egyszer beleesünk a patakba...

Nem úgy nyílik a kertkapu sem már.
És ígérem megcsinálom a hidat, hátha...
Vigyázz magadra odaát.
Hiányozni fogsz, nagyon jó Barátom voltál - Szevasz Sárki


Willner Péter | 2020. április 25.

Sárki itt hagyott minket. Az egyik legjobb barátom volt. Számított rá, sőt: várta. Mi, a barátai is tudtuk, hogy be fog következni, mégis ütésként ért. Egy hétig gyűjtöttem az erőt, hogy nekilássak az írásnak. Miska szavai után nehéz mit mondani. Hadd emlékezzek rá a kettőnk kapcsolata szemszögéből. 37 éve ismertem meg. Akkor 20 éves volt.

1983-ban jelentkeztem az Orvosegyetem Sport Club hegymászó szakosztályába. Zöldfülűként csodálattal néztem, hallgattam a Mestereket. Sárki akkor katona volt. Két kép él bennem: Sárki katona ruhában belép a klub vas ajtaján. Ekkor láttam először. A másik kép 3 évvel későbbi: ugyanazon az ajtón belépve köszönés helyett azt mondta: Mihály. Így adta tudtunkra az első fia születésének a hírét. 1986-ban a klub átalakult. Az új neve HSC lett. András lett a klub Szakosztályvezetője. A klubélet komoly lendületet kapott. Egyre több fiatal, tehetséges hegymászó csatlakozott hozzánk. Engem lepett meg a legjobban, amikor Sárki a klub technikai vezetőjének jelölt. Sokáig nem másztunk együtt: messze voltam én attól hogy akár csak kövessem is VIII-as-IX-es utakon. Aztán: 1988 nyarán ketten mázoltuk egy iskola zászlórúdjait. Az rendelkezésünkre bocsátott öltözőben - az egyik tanteremben - egy gyönyörű hegy képe lógott a falon. Mindketten tudtuk melyik az: a Fitz Roy. Egymásra néztünk, mosolyogtunk és megráztuk a fejünket. Egy hét múlva a következő klubgyűlésre mindketten úgy léptünk be, hogy utánanéztünk, amennyire akkor lehetett: hogy lehet eljutni a Föld e távoli szegletébe?. Egymásra néztünk: miért ne? 1988 karácsony napján indultunk. A barátságunk a széltépte hegy alatt megpecsételődött. Argentina szöges ellentéte volt a nyitás előtt álló Magyarországnak: végeláthatatlan tér, vendégszerető, segítőkész “disszidens” magyarok, felejthetetlen asado-k, gyönyörű, mosolygó, napbarnította lányok. Alapélmény volt mindkettőnknek. Megváltoztatta az életünket. A Klein Miklós Bácsitól kapott kitömött Magellán pingvin még mindig ott van a nappalimban.

A Miska által leírt történetet kicsit kiegészíteném: a Mountexet Sárki a későbbi feleségemmel, Pomázi Zsuzsával és mászó társunkkal, barátunkkal, Kenderesi Attilával alapította. A terv az volt, hogy az akkor újdonságnak számító lélegző anyagból varrt kabátokat gyártanak és forgalmaznak majd. Megelőzték a korukat.

Én 1990-ben abbahagytam a mászást, de a barátságunk megmaradt. Együtt vettünk 2 Pörnyeszi kenut és együtt eveztünk Magyarország folyóin. Az esküvőmről másnap együtt mentünk a Hernádra. Tulajdonképpen együtt töltöttük a nászutamat. Később én a vadvíz felé fordultam. Sárki maradt a nyugodtabb vizeken. Hobbija lett a hajó építés.

Már a HSC-s éveink alatt együtt jártunk sífutni. A Felkai-völgy tófalán hárman próbálgattuk a telemark fordulót hosszú futósíkkel, Bokor Gyurival. Ebből és egy véletlen utcai találkozásból született meg a magyar telemark sízés. Kezdetben hárman bukdácsoltunk Szabó Jenővel Barry Guiduli tanácsait követve. Néhányszor sítúráztunk együtt, de András sokkal több fókát koptatott el. Mit említsek még: a számtalan monti túrát? A nordic walking magyarországi meghonosítását? A SUP-ban rejlő lehetőségek felismerését?

Én 1990-ben költöztem Esztergomba. Sárki néhány évvel később. Az egyik jó barátom húgát, Beát itt ismerte meg. Az esküvőjüknél én voltam a tanúja. Harmadik fia, Ambrus és Kata lányom egy napon született. Később Pilismarótra költözött. (A szüleim ott ismerték meg egymást 1960-ban)

Sajnos az utolsó 4 évben nemcsak a barátja, hanem az egyik orvosa is voltam.

Az életünk nagyobbik része összefonódott. Nagyon fiatalon, 58 évesen távozott. Bárcsak fonhattuk volna tovább a történetet.


Kiss Ádám | 2020. május 11.

Hiszek a sorsba,
a predesztinációba,
másképp nem foghatom fel,
miért kellett „véletlenül” összefussunk...
Megváltoztattad az életem, átértelmezted a létem,
csak azzal, hogy találkoztunk...
Két palack bor volt a kezedbe,
szép, karcsú üvegbe...
Nevetve rám néztél,
pár óra múlva rávettél,
dolgozzak Veled!
- ezzel egy új életre neveltél,
teljesen új pályára tereltél..
Sokat utaztunk,
parkolókban kő asztalon aludtunk,
hideg sátorban,
néha luxus szállókban...
nem mindig teljes összhangban,
de mindig abban a tudatban,
hogy van valami sorsszerű abban, hogy együtt vagyunk egy csapatban...
Tizenhét évig láttalak,
sokszor megbántottalak,
makacs, lázadó vérünk egyformán
lüktetett,
miközben sok jó üzlet köttetett,
de a pénz Téged igazán soha nem érdekelt... 
Emlékszem hideg téli estén,
füstös menedékház dohos csendjén,
amikor mindenki ledöbbent,
az is ki velünk volt,
az is ki csak éppen oda csöppent,
mert mindent Te fizettél...
nem feltűnően, csak úgy...
Megfejthetetlen voltál,
mert lépésekkel előre làttál!
Emlékszem egyik olaszországi utunkra,
amikor egy szőlő dombon látható kunyhóra, vidáman azt mondtad:
„öreg koromban,
pecázgatva, nyugodtan,
jó vörös borral a palackban,
érzem, így fogok élni!”
Bárcsak így lehetett volna...

Elmentél, de Te, ki a fizika törvényeibe erősen hittél,
lelked mélyén, e földi életed végén,
biztosan tudtad azt,
mit minden fizikus oktat:
- az energia nem vész el,
ez engem megnyugtat!
A testednek, mint sokszor oly viccesen mondád:
- nem a fecskék hordták össze izmait,
de a lelkednek finom húrjait, angyalok vagy dzsinek hangolták,
ezt nem veheti el Tőled senki,
még akkor sem,
ha ő a gonosz halál!

Látlak egy idilli honban,
hol hegyek fölött,
felhőket tanulmányozva,
meteorológusi nyugalommal,
erős kezedben egy pohár borral,
azon gondolkozol, hogy ezt már láttad valahol,
és érzed, hogy ide tartozol...
Köszönöm, hogy annyi mindent adtál!
- és, hogy amióta elmentél,
annyiszor megríkattál!
Bárcsak még egy kicsit itt lehetnél, hogy gyávaságom legyőzve,
ágyad mellett ülve,
megfoghassam a kezed és búcsút mondhassak NEKED!
- én, egy kisember, aki soha el nem feled.


Kardos Gábor | 2020. május 12.

Késő felnőtt korunkban ismertük meg egymást: semmi kamaszkori mélyemlék, ilyenkor már barátságok ritkán szövődnek. Ez átlagos emberekre igaz, de pátosz nélkül mondható: András egészen rendkívüli személyiség volt. Egy közös barát által szervezett vezetői fejtágításon találkoztunk, és szinte ösztönösen, előzmény nélkül, egymás tekintetéből megértve, hogy "ő is érti": összekacsintottunk, ha valami furcsa (hülyeség) hangzott el, és bólintottunk, ha valami klassz (okosság). 10 percet beszélgettünk akkor egy ott kitűzött feladatról, hármat búcsúzáskor csak úgy spontán, és ez elég volt ahhoz, hogy nem sokkal később a legnagyobb természetességgel találkozzunk kettesben. A személyes találkozók innentől évtizedes távlatban folytatódtak, nem nagyon sűrűn, nem nagyon ritkán, de soha el nem maradóan. Nem gondolok magamra kiemelten fontos barátjaként, nyilván mindenkit ugyanígy magával ragadott: tudhatóan sokan szerették, voltak vele gyakoribb vagy mélyebb viszonyban. Nekem ő mégis nagyon fontos lett. Első perctől zavarba ejtően természetes, emberi és közvetlen volt, minden nélkül, ami póz vagy manír. Egyszerűen leültünk, étteremben, kávézóban, Maróton, Szentendrén vagy épp átmeneti remetelakjában, és mindent el lehetett mondani, mindenről jól esett beszélni, mindent jól esett tőle hallgatni: néha a felszínen, néha okosan, néha szinte gyónva. Nem a mountexes és a médiás, hanem csak a két ember. Tele hibákkal, kételyekkel, gondolatokkal, tenni akarással és jó szándékkal. Hétköznapi hírekről, eseményekről, a mindkettőnknek nagyon fontos családról, a világért aggódásról ugyanúgy dumáltunk, mint a legintimebb érzelmekről, belső küzdelmekről, kétségekről, bajokról. A legelső beszélgetésünktől kezdve lenyűgözött, hogy lehet (velem is) ennyire közvetlen, nyílt és tisztaszívű valaki, aki mivel éleseszű és sikeres is, bőven lett volna módja és kitettsége elkeveredni a rossz fejség felé, ahogy ő maga mondaná. 2015 vége felé egy tervezett kajálást azzal mondott le (még megvan az üzenet), hogy az azelőtti orvosi időpontja tovább tartott és szarabbul alakult a tervezettnél. Akkor, aznap kezdődött, elmondta egy órával később telefonon, mi a helyzet, aztán folyamatosan az elmúlt kevés évben. Olyan testi-lelki gyötrelmek között (szüneteiben?) volt továbbra is tök normális, sőt, inspiráló, tisztán látó és szórakoztató (megkockáztatom, szándékától függetlenül: tanító), amikbe gyengébb emberek lelkileg már negyedtávon belerokkantak volna. De nem is a küzdelmek felidézése fontos, hanem a karakteré: amilyen természetes (csodálatos szó ez őt idézve) lenne, hogy ezernyi ilyen természetű ember legyen közöttünk, annyira ritka az ilyen barát. Sőt, ilyen többé egy sincs, pedig...

© 2020 - Mountex Kft. Minden jog fenntartva. Az oldalt fejleszti a H3 Informatikai Kft.
A Weboldalon található mindennemű tartalom a Weboldal üzemeltetőinek szellemi tulajdonát képezi és a Weboldal üzemeltetői előzetes írásbeli engedélye nélkül sem online, sem nyomtatott formában nem használható fel.

HU / RO / SK